Mindig csak rohanunk. Mindig csak hajtjuk, hogy jobb, szebb, több legyen. Erről szól ez a világ. Rohanunk a vesztünkbe, rohanunk; magunk sem tudjuk, hogy hova. Néha meg-megállunk, vitába szállunk önmagunkkal, de aztán megrázzuk fejünket és arra jutunk, hogy mégiscsak kell. Kell. De vajon mi is ? Nem igazán tudjuk. Úgysem lehet a miénk, amit igazán szeretnénk. A miért-ig meg talán el sem jutunk. Addig nincs is baj, amíg nincs baj. Ugye ?
 Aztán eljön a pillanat, amikor azt mondjuk; állj ! Nekem az elmúlt hét vasárnapján volt ez a pillanat. Nem először - és minden bizonnyal nem is utoljára. De amikor az ember belép egy házikóba, ahol egy szinte teljesen magatehetetlen emberke üldögél egy székben és a televíziót nézi, akkor valóban arra jutok, hogy miért is ? Miért is rohanunk és főleg; miért is jutott ennek a kis emberkének ilyen sors. Miért nem rohanhat ő is velünk ? Még ha semmi értelme sincs; hát legalább rohanhatna ! De nem; kegyetlen sorsot szabott rá "valaki". Botond - merthogy róla van szó - bizonyára örül látogatásunknak, csak sajnos ezt nem tudja elmondani nekünk. A kedves házigazda pogácsával, süteménnyel vár minket. Mert hát az mégsem járja, hogy éhesen távozzunk. Hajnali négy órakor kelt. Mindenki szabadkozik, de azért szépen fogy a kínálóból. Kellemesen éreztük magunkat, pedig az a pici emberke ott a fotelban nagyon-nagyon beteg. Azért jöttünk, hogy némi pénzbeli segítséggel javítani tudjunk a család helyzetén és mindennapi életén. Hogy ezen vajon mennyit segít a Haladás szurkolói által összegyűjtött; valamivel több, mint 210.000,- Ft, azt nem tudom.
 De hogy jó volt egy kicsit újra embernek lenni, azt igen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés