Tegnap reggel, mikor kinéztem az ablakon, egész napra elment a jókedvem. Minden bajom volt. Azon járt az agyam, hogy a rohadt hó miatt elmarad a hétvégi meccs, hogy az elmúlt másfél hónapban nem volt hó, mikor újra MECCS van, naná, hogy akkor esik. Aztán azon gondolkodtam, hogy előtte héten már hétfőn ment fel bennem az adrenalin, a szombati derbyre hangolódva. Aztán meg a nyúzott kedvemben, kicsit megindultan azon morfondíroztam, hogy van még ilyen ökör, mint én? Vagyunk még ilyenek? Akiknek a futball tényleg a szenvedélye, a Haladás pedig az élete része, a teste-lelke egy darabja? Biztos vagyunk, de egyre kevesebben.

Vajon miért járunk meccsre? Megszokásból? Mert jobb, mint otthon tespedni? Egy jó ok a berúgásra? Vagy, mert kint vannak a haverok is? Mert legalább telik a hétvége? Szerintem sokan nem tudják már. Sőt egyre többen vannak azok is, akik már rájöttek a válaszra. Na, hát azok tűntek el a lelátóról.

Nem tudom. Azért járnánk meccsre, amiért a házastárs sem hagyja magára az agonizáló párját, a halálos ágyon? Kitart mellette, pedig látja, hogy egyre közelebb a vége? Fogja a kezét, hogy ott legyen mellette, mikor örökre lehunyja szemét? Csak nem…

Nem bánnám, ha kaphatnánk végre valami életjelet a klubból. Bár mióta AZ itt van, közben érezni, hogy ő legalább szorongatja a kezünket. Jó érzés.

Fura az is, hogy sem a klub, sem a játékosok, sem a hivatalos szurkolói csoportok nem határolódtak el attól, ami a zete meccs után a szombathelyi fiatalokkal történt. Egy normális világban, egy normális futballközegben már a fél csapat ott járt volna a kórházban kifejezve háláját a szurkolónak, aki vérét adta őértük, a klubért. Nem tudom. Lehet, hogy csak az én szentimentalizmusom, de amíg a játékosok és a klub nem érzi azt, hogy ez mennyire fontos, addig nem lesznek fontosak a szurkolók soha. Sehol egy bejegyzés, egy kommüniké, semmi. Ha nem érzi a klub azt, hogy őt is bántják, hogy őt is verik, amikor szurkolójával történik mindez, addig baj van.

Nézem én az ankétokat, olvasom és hallom a klub körüli híreket. Tudom, biztos vagyok abban, hogy rossz az irány. De most mit tehetnék? Mit tehetne Ön, kedves szurkolótársam? Nincs igazán beleszólásunk abba, ami a klubbal történik. Úgy érzem magam, mint a hétvégi apuka, aki kéthetente egy délutánra megkapja a gyermekét, és látja rajta, hogy nem jól bánnak vele, nem jól nevelik. A szíve szakad meg, de nem tud mit tenni. Az élet úgy hozta, hogy nem ő felel, pontosabban ő nem felelhet azért, hogy mi, hogy történik a gyermek nevelésében, fejlődésében. Így is alig várja az időpontot, kéthetente, hogy lássa, hogy találkozhasson vele, ha csak egy rövid időre is, de magáénak tudhassa saját vérét. Akkor és ott boldog, örül. Aztán miután haza viszi a csüntöt, ül a kocsiban és azon gondolkozik, mi lesz így vele, mi lesz a sorsa? Hívja a volt asszonyt, mondja a magáét, aztán vagy rácsapják a telefont, vagy kiosztják, hogy ne szóljon bele, inkább a tartásdíjat utalja.

Nem tudom. Csak érzem. Mintha ki lennénk rekesztve abból, ami a miénk.

Hááát, ma ennyire futotta…
 

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.09.22. 16:31 piciirén sziasztok! ti mivel tartjátok ébren magatok ha nagyon nem birjátok?nem próbáltátok az uj ördögös italt?kiváncsi lennék h ugyanolyan hatású e!ha valaki tesztelte szoljatok légyszi!