|
Michael Flatleyvel énekeltünk a zöldekért.
mcd 2009.07.22. 19:19
Egy kicsit megkésve készült el élménybeszámolóm, de legalább a csütörtöki meccs előtt a hangulatot fel lehet idézni.
2009. július 15-én eljött az a pillanat, amire a fiatal szombathelyi generáció évek óta várt. Persze az idősebbeket sem szabad elfelejteni, de ők két ok miatt nem érdekelhette ez a nap annyira: már láthatták a Haladást nemzetközi porondon szerepelni, illetve nem inspirálta őket egy 3200km-es svédországi kirándulás.
Tehát, 15. szerda 12.00h. Gyülekeznek azok az elszánt szurkolók, akik a Vasi Volán luxusbuszával Borasba indulnak. Az 53 fős busz meg is telt. Ahova nem lehetett ülni, ott biztos folyékony kenyér volt fellelhető. Vagyis magyarán fogalmazva, volt belőle elég. Indulás előtt pár perccel még a Volán társaság vezetője köszöntött minket, és képletesen „meghajolt” az elszántságunkra. Tette ezt egy kis „welcome drink”-kel; a jobbfajta whiskyk közül. Nem sokkal 12.30h után el is indultunk. Az idő innentől fogva nem is számítana, olyan sok van még belőle. Csak hát többszörösen be kell tartanunk a menetidőt, lévén a „fegyencjárat” kompon, kompokon is át kell hogy kelljen.
Klasszikusokat idézve, már az első percben –és még csak az utazás, és nem a meccs első percéről beszélünk – felharsant a „Húúúúúúúúúú!!!! Ezt megúsztuk” felkiáltás. Történt ugyanis, hogy egy nő –persze ki más- kihajtott a busz elé már az első kereszteződénél, pont a rendőrség előtt. A buszsofőr egy satufékkel tudott csak megállni, elkerülvén az ütközést. Na hát innentől fogva szép, nyugodt és kellemes utazásba kezdhettünk.
Szombathely-Pozsony-Bruno
Az út elején elkezdődött az ismerkedés. Hozzátartozik, itt mindenki látta már a másikat, ezért inkább a sörös üveggel vagy dobozzal. A busz hátsó alakzatában, ahol a Green-White Armysok gyülekeztek egy kicsivel nagyobb volt a morajlás. Elől inkább az út figyelése, és csendes beszélgetések voltak. Eljött az az idő is, mikor a Szurkoló Kör elnökét hátracsábították, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy berúgatják. Zsoltot el is vesztettük. Már belenyugodtunk, hogy a félmeztelenre vetkőzött szurkoló ott marad hátul. De egyenlőre még nem tett így, többször visszatért. Pozsonynál volt az első megálló. Itt már találkoztunk ismerős arcokkal, akik szintén Svédországba igyekeztek. A buszos csoport tagja egy kicsit nyújtózkodtak egy füves területen, majd indulás tovább. Zötykölődés Csehország felé, a nem túl jó –a régi M7-es autópályát idéző – gyorsforgalmin, 30-32C fokos hőségben. Még szerencse, hogy a klíma működött, és hát volt egy kis hűsítő ital is. Brunot elérvén sajnos egy kis kitérőt tettünk. A fránya busz nem tudta a pontos utat, ezért nem fordultunk le Prága felé. Egy gyors fordulással mindezt megpróbáltuk megoldani, csak hát abból 20 perces pihenő lett az egyik helyi -Magyarországon is ismert- C&C áruháznál. A Police feliratos ruhában megjelenő két emberkének ez nem is tetszett, alig tudtuk meggyőzni őket, hogy csak fordulunk, és már megyünk is. Igazából 5 percet alkudtunk ki, de egy kicsivel több lett belőle. A visszafordulás után már jó irányba mentünk tovább, avagy irány a cseh főváros.
A magyar területeken még nem igazából, de szlovák földre érvén elkezdtünk egy új nótát tanulni. A GWA-nak köszönhetően egy régről ismert, ütemes dallam csendült fel. A szöveg sem volt túl nehéz, még annak sem, aki egy picivel többet ivott –ugye Zsolti. A híres stepptáncos Michael Flatley egyik dallamára elkezdtünk énekelni:
Gyerünk csak a Haliért
Énekelj a zöldekért!
Óh lőj egy gólt,
Még egy gólt
Óh nagyhali
Lőj egy gólt!
Lá-lá-lálálá…
Jól ment volna mindenkinek, csak sajnos még a tanárok is néha belekeveredtek, nem tudták mikor jön a szöveg, a dallam… Nem baj, gondoltuk, lesz még időnk betanulni.
Prága-Berlin-Rostock
A főváros felé közeledvén tényleg elvesztettük a Zsoltit. Na nem Brunoban hagytuk. Történt ugyanis, Zsolti előrejött a hátsó rejtekhelyéről, és csak annyit mondott: „vigyázzatok a buszra, sokszor ne álljunk meg. Ja, és én lefekszem aludni”. Megtette. Itt az idő egy kicsit zordá váltott, lehűlt olyan 18-19C fokra, és szakadt az eső. Jégeső. Prága előtt még egyszer tartottunk egy kis pihenőt, volt is belőle probléma. Valaki sétált vissza a busz ajtaja felé, ugyanakkor egy szlovák teherautós megpróbált elmenni. Ez nem jött össze neki, ezt zokon vette. Dudált, mutogatott, kiabált. Na ezt meg nem kellett volna tennie. Többen az autó oldalát ütötték, rúgták. Még szerencse, hogy jobbnak látta a gyors továbbhajtást, minden áron. A buszunk tükrét megnyomta – még szerencse, hogy nem lett benne kár – majd a padkára felugratva elment. Na ezt már jól tette.
Prágában az autópályáról letértünk, bementünk egészen a belvárosig, ahol a sofőrök váltották egymást. Ezen pár percet is kihasználta a társaság egy gyors cigire. Próbáltunk mindenkit sürgetni, mert teljesen szabálytalan helyen álltunk meg. Igaz, a parkolást tiltó tábla hamar odébb is került… Kezdett ránk esteledni, egyre sötétebb lett. Ez jó is volt, legalább egy kicsit lehetett pihenni. Igaz előbb még beraktunk egy jó filmet, ami teljesen ide vágott: Futball factor. Ezt szinte mindenki mereven figyelte, és élvezte. Végéhez érvén jöttek is az ötletek, még egyszer nézzük meg. Nem tettük, inkább a Die Hard 4.0-át Bruce Willissel néztük meg. Bevallom töredelmesen, én itt már teljesen bealudtam, azt sem tudom miről szólt, mi lett a vége. De a társaság nagy része ugyan így tett. Azt azért tudom, hogy Berlinen az autópálya átment, igaz semmit sem lehetett belőle látni, akkora beton zajvédő kerítés volt építve. Rostock előtt, hajnalban megint kezdett minenki magához térni, vagy legalábbis már annyira kényelmetlen volt a fekvőhely, hogy inkább ébren voltunk. Jöttek is az „Álljunk meg!” felszólítások. Egyszer meg is tettük. Szerencsére, hogy utána többen is lebeszéltük a megállásra buzdítókat. Rostock. Szép történet. Már vagy este 9-10 óra körül tudtuk, hogy nincs hely a kompon. De mi odamentünk, hátha. És tényleg nem volt. Hajnali 3 óra, és nem tudjuk mitévők legyünk. A kislány a pultnál csak annyit mond, hogy délután 13. 00h-kor (!) lesz hely. Na ne vicceljen velünk, mi át akarunk menni. Gyors térképnézegetés. Megállapítjuk, hogy Puttgardenből tudnánk tovább menni Dánia felé, de az még vagy 2-2,5 óra buszozás. Nem volt mit tenni, elindultunk. A komphoz érvén szinte pillanatokon belül fel tudtunk hajtani rá. Igazából a „megállásra buzdítók” itt jöttek rá; de jó, hogy nem álltunk meg Rostocknál még egyszer, mert akkor ezt nem értük volna el. A vízi járművön mindenki a fedélzetre sietett. Haladás zászlós képek tömkelege készült, illetve jó néhányan a vendéglátóhelyeket is meglátogattuk reggeli céljából. Nem egészen háromnegyed óra múlva már Dánia partjainál voltunk.
Dánia-Svédország
Na hát ez az a két ország, ahonnan sokkmindent nem lehet írni. Legalábbis az utazással kapcsolatban. Mindkét ország ezen a szakaszon sivár, egyszerű. Jó idő volt, 24-25C fok és nem esett. A két ország között szintén komppal mentünk át, de ez egy gyors menet volt. Mindössze 10 perc. Innen már csak egy célpont volt: Boras. Megállás csak egyszer, siettünk minél előbb ott legyünk. Szerettünk volna egy kicsit szétnézni a városban, ha már idáig eljöttünk. Fél négy magasságában be is érkeztünk a városba, és elleptük a pálya környékét. Volt ott minden, amit szerettünk volna: plaza, meki… stb. Szinte mindenki zöld-fehérba, vagy fekete-zöldbe volt öltözködve, tehát könnyű volt minket kiszúrni messziről is. Volt olyan autós, aki megállt mellettünk, a svéd rendszámos autóból magyarul szólt ki, és kívánt sok szerencsét. De volt olyan svéd, aki velünk hörpintett a pálinkás üvegből, majd magával vitte az útra. A buszunk társasága két részre vált. A GWA-ok felkerestek egy (két) kocsmát, többek között azt, ahol a meccs előtt az Elsborg szurkolók szoktak gyülekezni. Sajnos nem tudtak találkozni velük, pedig tényleg barátkozni szerettek volna. Addig a társaság másik része a pálya környékét járta. Különböző, evésre alkalmas helyeket kerestünk fel, illetve helyi ajándéktárgyak után nyomoztunk. Nem nagy sikerrel.
Kellemes fogadtatásban volt részünk azoktól a hideg, rideg északiaktól, akik megismertek, és nyitottak voltak egy picit felénk. De volt olyan, akinek hiába köszöntünk, inkább elfordult. Hamar megvásároltuk a belépőnket, nehogy elfogyjon a számunkra fent tartott helyre. Na jó, ez poénnak is rossz volt, hiszen már pár órával a meccs előtt tudtuk, hogy a déli lelátó 5.000 férőhelyes részét tartják fent számunkra. Ez így is volt, a pálya két hosszanti lelátója közül az egyik végig a miénk volt. Visszatérve a jegyvásárláshoz, volt ám öröm! Na ezt a látványt kívánom minden magyar embernek: 5 szőke, gyönyörű, fiatal leány adta ki a bilétákat. Csak úgy vigyorogtak, persze nem hiába. A szombathelyiektől csak úgy záporoztak a szebbnél szebb bókok, angolul, németül, MAGYARUL. Biztos értettek minden szavunkat. De legalábbis sejtették miről beszélünk. Csak vigyorogtak, és vigyorogtak. A buszról levettük a különböző drapikat, amiket magunkkal kellett cipelnünk a meccs kezdetéig. Ez nem lenne különösen meglepő, csak éppen a 90m2-es új zászlónk nem éppen volt könnyű. Mit volt tenni, megpróbáltuk meggyőzni a rendezőséget, had rakjuk le a kerítésen belülre. Már megint jött a német-angol nyelvlecke. Valahogy rájött mit szeretnénk, de azért visszakérdezett, persze svédül, majd tört angollal: van engedély rá? A válasz egyértelmű volt: Hungarian police, UEFA, MLSZ… minden, mi eszünkbe jutott. Végül engedte, és még ki sem bontotta.
A meccs előtt, közben, utána
5 óra magasságában elkezdtünk beszivárogni a pályára. Belépve a lelátóra a kinti megdöbbenésünk mégjobban kijött. Gyönyörűűűűűűűűűűűűű!!!! Mindenki csak ennyit tudott mondani elsőre. Nem csoda, hogy Svédország legmodernebb pályája. Igaz meglepetés ért minket, miért is öntözik a szép gyepet. Mármint a műgyepet. Elkezdtünk körbe-körbe nézegetni, és csodálkozni. Gyorsan ki is szúrtuk magunknak az első dalunk alanyát: Illés Béla a legnagyobb király!!! Ugye nem kell mondanom, hogy a kispadról ki is intett vissza nekünk. Zászlókat a meccs kezdetéig kiterítettük, lévén más megoldás nem nagyon volt. Lassan elérkezett a meccs időpontja is. Magáról a mérkőzésről nem szeretnék írni, azt hagyom inkább a profikra. Inkább a szurkolásról mondanék pár mondatot.
Van egy, a Haladás táborában ismert szlogen:
HALADÁS, IDEGENBEN SZERETEM!
Ez ma teljesen be is igazolódott a táborról. Teljes erőből mindenki skandálta a nótákat, énekeket. Szóltak a legismertebbek, és az újak is. Persze hozzá tartozik az igazsághoz, olyan jó a stadion akusztikája, hogy még magunknak is tetszett a hangorkán. Nem nagyzolás, nem túlzás mikor azt mondom, hogy leszurkoltuk a hazaiakat. Igaz ők nem nagyon tettek ki magukért. A „3-2-1 HALADÁS!” kiáltás olyan jóra sikeredett, hogy talán még Göteborgban is hallották. Iszonyat hangerő, és hozzá jött még a stadion adottsága. A svédeken látszott, hogy csak néznek, mi történik itt. Na és elérkezett a pillanat, mikor az új, már leírt dalt kezdtük énekelni. Flatley is megirigyelte volna, olyan jól hangzott. Az elején még egy kicsit döcögött, de 10-15 perc elteltével már nagyon jól ment. Már az egész lelátó énekelte, és ütötte ritmusosan a kezét. Sajnos ekkoriban megkaptunk első gólunkat. Egy kicsit le is padlózott minket, de tudtuk, ez nem is olyan rossz még. Sajnos a második gól után mégjobban elkeseredtünk. Jött is a felszólítás előröl: most már mindegy ne hagyjuk abba! Persze üvöltöttünk tovább, és tovább. „Gye-rünk a csak a haliért, É-ne-kelj a zöldekért…” És csak énekeltünk – volna. A 3. gól után elcsendesedtünk, akkor már nem volt meg a kezdeti kedv sem. Sajnos meg kellett állapítani, ennyivel jobbak, és gyorsabbak voltak vendéglátóink.
Természetesen kedvenceink kijöttek hozzánk megköszönni, hogy eljöttünk, és végig buzdítottuk Őket. Lassacskán kimentünk a stadionból. Kint mindenki a látottakat elemezte. Ki állva, ki ülve, ki fekve. Persze volt, aki a fáradalmas odautat próbálta kipihenni, ezért aludt.
Én elváltam társaimtól, elköszöntünk egymástól. Jött egy ajánlat, menjek haza autóval. Megtettem több okból is, amit most nem ecsetelek. Elindultunk hát a szállásunk felé, hogy kivegyünk még egy szobát, majd együnk egy jót. Szoba megvan. Irány a pizzéria. Ezek után elindultunk sétálni ketten a belvárosban. Mások véleményével ellentétben ajánlom mindenkinek a borasi éjszakai életet csütörtökön. A vendéglátóhelyek tömve, discokban óriási hangerő és a lényeg! Annyi, de annyi GYÖNYÖRŰ, szőke, jó alakú lány volt a belvárosban, hogy nem bírtunk kapkodni a fejünket. Ezt a látványt le is kellett öblítenünk egy sörrel. A tömött pubban két sör kikérése után az utcát céloztuk meg az elfogyasztására. Hát mi történik Velünk itt? Egy gyönyörű, szőke –hideg svéd- nekiáll velünk beszélgetni. Igaz előbb saját nyelvén próbálkozik, de hamar átváltott angolra. Miután kiderült, hogy magyarok vagyunk, ezt tudatta egy barátjával. Nem véletlenül, hiszen a srác csak ennyit mondott: szilváás-gomboc. Nagyszülei magyar származásuk voltak, tőlük tanulta meg nyelvünket. 1-1,5 óra ismerkedés (sajnos én csak néztem, és vigyorogtam angol nyelvtudásom híján) után érzékeny búcsút vettünk egymástól. 1 órakor már aludtunk is.
Reggel 7-kor kelés után gyors reggeli, és indulás haza. Na erről sokat nem írok, már nem volt annyira érdekes, vagy ami igen, az nem éppen publikus.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó